A gitártól a püspöki pektorálig: Ján Orosch ötven éves papságáról

Emlékezik gyermekkorára és fiatalkorára a S%DACIT közösségben, a gitár akkordjaira és arra az útra, amely a papneveldébe vezette. Beszél a kommunizmus idején közel tíz plébánián a szlovák és magyar nemzetiségű hívőknek nyújtott szolgálatáról, a püspöki szolgálat nehéz döntéseiről, valamint a csendről, amelyben ma fedezi fel a papság legmélyebb dimenzióját. Nyíltan beszél a szülei elvesztésének fájdalmáról, a cölibátusról, az engedelmességről, a lelki éretté válásról, valamint a Favete linguis – Corde videre című könyvről, amely életútjából fakadt.%A0

Visszatekintés 50 év papságra: A mérleg, amely%E1 nem az években, hanem a találkozásokban mérhető

Amikor ötven év után visszatekint, milyen érzések uralkodnak benned?

Elsősorban mély hálát érzek Istennek mindazért, amit ezekben az években nekem ajándékozott. Ez az időszak tele volt örömmel, de egyúttalFAsok, nehéz pillanatok és fájdalom is volt benne. Amikor azonban ma visszatekintem, elsősorban a jót látom. Ami pozitív volt, messze felülmúlja az összes nehézséget és kellemetlenséget.

Ötven év elteltével meggyőződéssel mondhatom ki azt a mondatot, amely mögött az egészaz egész életem: nincs szebb hivatás, mint a papság.

Mi minden rejlik a következő mondat mögött: „Nincs szebb hivatás, mint a papság”?

Nem azért mondom ezt, mint egy megtanult mondatot, amelyet az egyházban gyakran hallani, vagy azért, mert egy paptól elvárják, hogy ezt mondja. Hanem mint egy idősebb, tapasztaltabbpap, aki már öt évtizedet töltött a papi szolgálatban – mindazzal együtt, ami ehhez tartozik.

Minél több évet tölt el az ember a papi szolgálatban, annál világosabban tudatosul benne, hogy ez nem az ő érdeme, hanem mindenekelőtt Isten ajándéka. Amikor évek múlva visszatekint, látja, hogy még az is, ami egykor nehéznek tűnt, az idő múlásával valami nagyon értékes dologgá alakultértékessé vált.

Miben látja a papsági hivatás iránti egész életen át tartó szeretete lényegét?

A papság – ez nem csupán a papszentelés napja. Nem olyan dolog, amit az ember egyszer és mindenkorra eldönt. Hanem mindennapi döntések arról, hogy hűségesek maradunk ahhoz az „igenhez”, amelyetaz elején Istennek mondtál. Minden nap vissza kell térni hozzá. Néha könnyedén, máskor nehezen. Pont ebben rejlik azonban ennek a hivatásnak a mélysége, igazsága és ereje.

Ezzel szeretném bátorítani a fiatalokat is,fiatalokat is arra, hogy ne féljenek elmondani Istennek a „sajátjukat””. Ha egyszer megismerik Isten akaratát, rájönnek, hogy Isten soha nem veszi el az embertől azt, ami számára valóban jó és hasznos.

Ötven éves papi szolgálata során bizonyára voltak nehéz pillanatok is. Voltak olyan időszakok, amikor újra meg kellett erősítenie magában azt a döntését, hogy pap lesz?

Ilyen pillanatok többször is előfordultak papi életem során, főleg a lelki szárazság vagy bizonytalanság időszakában.%A0

Ha azonban újra kellene döntenem, ugyanúgy döntenék, mint 1971-ben, amikor beléptem a szemináriumba, és öt évvel későbbF4r papszentelést kaptam. Teljes szívemből mondhatom, hogy soha nem bántam meg a döntésemet, hogy pap leszek.%A0

Természetesen voltak olyan időszakok, amikor Istenhez fordultam, és azt kérdeztem, miért éppen ilyen nehézségeken vezet az utam. De ez is egy olyan mód volt, amellyel az Úr nevelt engem, és közelebb hozott magához.

A papság kötelezettségeket is magával hoz. Mi segített megérteni azok jelentőségét?

A szegénység, a tisztaság és az engedelmesség aFA a papi élet alapvető pillérei. Ezek elfogadása azonban nem egyszeri döntés, hanem mindennapi küzdelem.

Ezért a szentmisén az oltáron nemcsak kenyeret és bort kell feláldozni, hanem magunkat is – mint azt az ószövetségi bárányt, az egyéves, egészséges hímet. Ez egy egészséges férfi áldozata. Fiatal korában az ember feláldozza az ideális feleségéről alkotott elképzelését, későbbF4r a saját családban való élet lehetőségét is, amelyet papként nem fog élni. Ez is a papság titkának része.

Ha összehasonlítanánk egy 1971-es fiatal szemináriumistát és a mai érseket – miben különbözne a világnézetük?

Azóta sok minden megváltozott. Talán ma sokakat meglep, de fiatalteológusként inkább olyan emberként ismertek, aki új és modern impulzusokat akart vinni az egyház életébe.

Amikor később püspökké neveztek ki, néhányan már nem is emlékeztek a nevemre. Elég volt azonban azt mondani: „Ő az a magas, soványszemináriumi hallgató, aki mindig gitárral járt, és zenekart alapított.” (mosolyogva)

Ez volt az első szakaszom. Ma talán néhányan már egészen másként látnakteljesen másképp lát. De ez is az ember éretté válásának része. Az élet minden szakaszának megvan a maga hangulata és sajátos kommunikációs stílusa.

Apám halála: Először is, %E1no” Istenhez a fájdalom csendjében%A0

Éppen akkor, amikor beléptél a szemináriumba, nagy tragédia%E1E9dia. Hogyan befolyásolta ez a papi%FA képzésedet?%A0

Apám 1971. 22-én halt meg j%FAla 1971-ben, én pedig októberben lépett be a szemináriumba. Ez nagyon mély sebet ejtett bennem. Tűzoltóként dolgozott, és egy nagy tűz oltása közben vesztette életét. Csak negyvenhat éves volt. Egy kilencéves fiatalember számára ez olyan esemény, amely alapvetően megváltoztatjaaz élethez való hozzáállását.

Ez a belső fájdalom és gyász időszaka volt. Különösen a szeminárium első évét nagyon nehezen éltem át.

Melyik%Mely pillanatokban érezted a legintenzívebben, hogy hiányzik az apád?

A legnehezebbek a szülők látogatásai voltak. A mai napig emlékszemazokat az osztálytársaimat, akiket az apjuk rendszeresen meglátogatott. Amikor láttam őket érkezni, mindig elképzeltem, hogy anyám mellett az én apám is ott lehetne. Azok voltak azok a pillanatok, amelyek nagyon fájtak.

Végül sikerült átvészelnie ezt a nehéz időszakot. Mikor érezte először, hogy a fájdalom kezd enyhülni?

Az embernek Isten segítségével valahogy meg kell birkóznia az ilyen trag%tragédiákkal is valahogy meg kell birkóznia Isten segítségével. Fokozatosan kerestem a módját, hogyan tudok mindebben megmaradni és továbblépni. Rájöttem, hogy nem zárkózhatok be a saját bánatomba. Ez egyébként sem volt része a természetes jellememnek.

Még a szemináriumba való belépésem előtt színházban játszottam. Különböző előadásaink voltak, és hozzászoktam a társasági élethez. Ezért teljesen természetesen tértem vissza ehhez. Volt egy régi gitárom – egy egyszerű „gypsonkát”. Elkezdtem körbeérdeklődni, ki tud valamilyen hangszeren játszani, és ki tud énekelni. Fokozatosan kialakult körülötte egy csapat zenei rajongó.

A zene abban az időszakban valamilyenjelentős szerepet játszott az életedben?

Segített felvidítani magam. Számomra egyfajta módszer volt arra, hogy ne zárkózzak be a saját gondolataimba és a fájdalmas emlékeimbe, hanem tovább éljek. A zene és az emberekkel való találkozások nagyon sokat segítettek nekem.

Alakítottatok saját zenekart?

Viktor Zboran vezetésével más, zenét szerető szemináriumi hallgatókkal együtt létrehoztunk egy egyszerű zenekart. Janko Bujna basszusgitáron játszott, Palo Kol%E1r a dobokon, Stanko Vojtko pedig énekelt. Nem volt sok hangszerünk, de örömünk volt. Hangszereink nagyon szerények voltak. Az egyik dob egyszerű volt, a másik úttörő típusú, a szerzetesnőktől pedig kiköltöttünk egy fazékfedőt. A mai napig is mosolyogunk rajta.

Nem a technika volt az, amiE1 zenét csinált. Hanem az öröm volt. És éppen ez segített nekem nagyon átvészelni a szeminárium nehéz időszakát és az akkori általános társadalmi helyzetet.

A szeminárium a rezsim nyomása alatt: A papság a szabadságtalanság időszakában

Ez a nagy nyomás idején történt. Milyen légkört érzett a szemináriumon a normalizáció idején?%A0

Annak ellenére, hogy ez a feszültségek és korlátozások ideje volt, a szemináriumban körülbelül háromszázhúsz teológus hallgató tanult. Néhány teológus hallgatót 1968-ban felvettek a felsőbb évfolyamokra, mivel már elvégezték az egyetemi vagy a filozófiai képzést. Mi, a kilencéves fiúk, nagy tisztelettel üdvözöltük őket. Akkoriban a tisztelet az idősebbek és a tapasztaltabb emberek iránt másképp nyilvánult meg, mint manapság.

Egyébként is szerveztünk Mária-akadémiákat, karácsonyi programokat, húsvéti énekeket, színházi előadásokat és zenei fellépéseket. Ez a bratislavai teológusok számára egy csodálatos, kreatív időszak volt.

Nem okozott ez problémákat? Nem féltek attól, hogy kizárnak titeket a szemináriumból?

Természetesen voltak problémák. Nem is egyszer. Hét teológus hallgatót kizártak a szemináriumból. Mindannyian kerültünk olyan helyzetbe, amikor a kizárás fenyegetetta szemináriumból.

Éppen akkor, amikor beléptem a szemináriumba, visszavették néhány professzort, akiket időközben kizártak az iskolából, mert a Pacem in Terris katolikus papok szövetségéhez tartoztak, amelyE9 együttműködött a csehszlovák kommunista rezsimmel. A légkör akkor jelentősen megkeményedett.

Ennek ellenére nem adtuk fel. Ma már tudom, hogy ezek a kudarcok is részét képezték személyes fejlődésemnek.

Sikerült-e ÖnnekE1nek a rezsim nyomása ellenére is továbbra is megőrizni a hitét a zene és a színház segítségével?

A kommunisták folyamatosan kellemetlenségeket okoztak nekünk, és akadályokat gördítettek az utunkba, de Isten mindig velünk volt. A zene és a színházi előadások révén végzett evangelizációnk nagy sikert aratott, és ez motivált minket arra, hogy folytassuk a munkát.

Az egyik karácsonyi előadásunkra még a híres intellektuális humoristák, Milan Lasica és Július Satinský is eljöttek. Nagyon tetszett nekik. Számunkra, fiatal szemináriumi hallgatóknak, ez nagy bátorítás volt. Azt mondtuk magunknak, hogy ha az előadásunk tetszett nekik,E1ve nekik, akkor valószínűleg nem csináljuk rosszul. (%FAsmev)

Először a kapcsolat, aztán az evangelizáció: A gitár volt a híd a fiatalokhoz

Nagyon rövid ideig volt káplán. HogyanFDchlo született meg a V%E1s lelkipásztori st%FDl?

Káplánként csak körülbelül másfél évet szolgáltam Kom%E1rne-ben. Huszonöt éves voltam, amikor Businiecbe küldtek adminisztrátorként. A mai viszonyokhoz képest ez nagyon korai volt. Az ember fiatal volt, tele életerővel, de ugyanakkor tisztában volt a nagyfelelősséget.

Valójában magammal hoztam azt, ami még a szemináriumban született meg – a fiatalok között lenni iránti természetes vágyat. A zene az egyik út volt. Nem cél volt, hanem híd.

Amikor akkoriban kézbe vette a gitárt, és a fiatalokkal dolgozott, mire gondolt?

Ez evangelizáció volt, bár akkor még nem neveztük így. Teljesen természetes volt. Találkoztunk, énekeltünk, beszélgettünk. A gitár az életünk része volt. Nem volt szükség nagy hangosításra, sem professzionális felszerelésreFAru. Elég volt egy régi gitár, néhány ember és jó hangulat.

Ma a technika már %FAteljesen más %szintjén. Néha azonban az az érzésem, hogy minél több technika áll rendelkezésünkre, annál kevesebb marad a szó számára. Mi spirituálékat, dalokat az olasz Gen Rosso és Gen Verde mozgalmakból, valamint gospel dalokat. Ott elsősorban a szöveg hordozta az üzenetet. Az ember minden mondatot megértett. Ezek imák voltak, amelyeket dalokká zenésítettek.

Manapság néha előfordul, hogy a zene olyan hangos, hogy a szöveg teljesen elvész. A keresztény zenének elsősorban abban kellene segítenie az embert, hogy meghallja Isten szavát.

A fiatalok maguktól is elkezdtek utánad jönni. Mi volt ennek az oka?

Talán az volt az oka, hogy nem próbáltam másnak látszani. Egyszer a parkon keresztül mentem a templomba. A padon fiatal fiúk ültek és gitároztak. Csakhogy a gitár teljesen hangolatlan volt. Így hát megálltam, és azt mondtam: „Fiúk, kölcsönkérhetem egy pillanatra?” Kissé meglepődve átadták nekem. Hangoltam, eljátszottam pár akkordot, majd visszaadtam nekik a gitárt. Ennyi volt az egész.

Néhány nap múlva maguktól jöttek el hozzám. És pár hónap múlva már körülbelül húsz új ministráns volt a plébániámon. Néha ilyen egyszerűen kezdődik a lelkipásztori munka. Nem nagy projektekkel. Hanem egyszerű emberi találkozásokkal.

Mit tanult akkor arról, hogyan lehet közel kerülni az emberekhez?

Először is el kell nyerni az emberek bizalmát. Csak utána lehet az evangéliumról beszélni. Nem kezdhetjük azzal, hogy azonnal tanítani kezdjük a fiatalokat. Először érezniük kell, hogy szeretjük őket, és tiszteljük őket. Akkor maguktól kezdenek érdeklődni.%A0

MindenE1 plébánia más volt. Mikor jött rá először, hogy a gitár már nem elég?

Amikor olyan helyre kerültem, ahol sok idős ember volt, hamar rájöttem, hogy ott már nem a gitár lesz a lelkipásztori munka fő eszköze. Az éjféli szentmisén b%húszan vettek részt.

Ott szükség volt arra, hogy mellettük álljak. Hogy meglátogassam a betegeket. Hogy leüljek az idősek mellé. Hogy meghallgassam őket. És hirtelen felfedeztem a papság egy újabb dimenzióját. Ez is egy keresztény iskola volt.

A pap az emberek között: A templommal együtt az emberiE9 kapcsolatokat is helyreállítottak

Életében van még egy különleges fejezet. Szinte mindenhol, ahová eljutott, fel kellett újítani a templomot vagy a plébániát.

A templomok nagyon rossz állapotban voltak. A plébániák pedig még rosszabb állapotban voltak. Néhol égetetlen téglából épültek, és szó szerint szétestek. Így felállítottuk az állványzatot, és elkezdtük leszedni a régi vakolatot. Természetesen én is a fiúkkal együtt dolgoztam. És éppen ott születtek a legszebb beszélgetések. Nem az irodában, hanem az állványon. A vödör, a lapát és a kása mellett. Ott nyíltak mega szívek.

Tehát nem csak a templom felújításáról volt szó?

A templom felújítása az evangelizáció további eszköze volt. Azok a férfiak, akik nem jöttek volna el a bibliai találkozóra, hirtelen egész nap egymás mellett álltak. Segítettek egymásnak, beszélgettek a családról, a gyerekekről és a hitről. Ez a lelkigondozás. Ha bibliai találkozót hirdettem volna a férfiaknak, talán senki sem jött volna el. De amikor a templomot kellett felújítani, tucatnyi ember jött el.

Emlékeiben az édesanyja is megjelenik. Milyen szerepet játszott ő ebben az időszakban?

(mosolyogva)%C1no, anyám is szerepet játszott ebben. Kísért engem a legtöbbhelyre, ahol papként szolgáltam. Gondoskodott a plébániai háztartásról; olyan otthoni légkört teremtett, ahol az emberek elfogadottnak érezték magukatED. A Szent Domonkos harmadik rendjének tagjaként is a maga módján részt vett a lelkipásztori munkámbanmunkámban.

Zéhoriai szlovákként megtanult magyarul, amit a hívek nagyon nagyra értékelték. A vegyes nemzetiségű plébániákon segített nekem kapcsolatokat építeni az emberekkel. Nagyon szorgalmas és kitartó volt – tudta közösen megszervezni a szükséges dolgokat, például a gulyásfőzést a templom felújítása során. Amikor a plébánia asszonyai ezt megtudták, eljöttek segíteni neki.

Mi változott a templomon kívül a plébánián a felújítások után, talán édesanyádnak is köszönhetően?

A templom felújítása valójában a kapcsolatok helyreállítása volt.%A0És nem csak az emberek közötti kapcsolatok helyreállítása volt, hanem az egyház és a falu közötti is. Igen, anyám hozzájárult ehhez. Egy idő után rájöttem, hogy a plébánián már szinte senki sem volt, aki az az egyház vagy a papok ellen. Nem azért, mert sokat prédikáltam volna. Hanem azért, mert együtt éltünk. Az emberek látták, hogy a plébános velük együtt dolgozik. Hogy nem féla munkától. És ezt nagyon nagyra értékelték.

Emlékszem egy másik szívmelengető dologra is. Akkoriban a fizetésünk nagyon alacsony volt. A segédnő nyugdíjasokat kísért végig a falun, éstermészetesen mindenki tudta azt is, hogy mennyit kap a plébános. (mosoly) A plébánosok nagylelkűsége ezért nem ritkán csodálatra méltó volt, mert mindenki megosztotta azt, amije volt, még a saját plébánosával is.

Mivel gyakran házi készítésű termékekről volt szóE1cej zab%EDjacky, egy részét az építkezés során is felhasználtuk. Banská Hodruša-ban sok szegény ember élt. Amikor kolbászt vagy húst vittem nekik, őszinte örömöt éreztek. Gyakran mondom, hogy azokban az időkben a szlovákok és a magyarok még a kolbászt is megosztották egymással. (%FAsmev) Talán egyszerűnek hangzik, de mögötte egyszerű emberi szolidaritás állt. És ezt csodákkal is lehetne elérni.csodákat.

Így nézett ki a lelkipásztori munkája?

Igen. De ezt Isten pedagógiájának is nevezhetjük. Először együtt felújítottuk a templomot. Aztán megáldottukünnepélyesen megáldottuk. És csak ezután volt természetes, hogy létrehozzunk egy ilyen klasszikus imaközösséget és bibliai találkozókat%E9E1.

Az emberek már tudták, hogy a plébános nem idegen. Ő volt az egyikközülük való. És éppen akkor értettem meg egy nagyon fontos dolgot: az evangelizáció nem a szószékről indul. A kapcsolatokból indul.

A kommunizmus és a meghallgatások: A túlélésben nemcsak Isten, hanem a humor is segített

A v%A0hom%EDli%E1ch a%A0pri%A0találkozón, amelyet a Szlovákiai Politikai Foglyok Szövetsége szervezett, említett több nehéz élményt is a kommunizmus időszakából, amely még azután is folytatódott, hogy elhagyta a szemináriumotE1ra. Hogyan lehetséges, hogy ezekre még humorral is vissza tud emlékezni?

Valószínűleg azért, mert ha az ember elveszítené a humorérzékét, nehezen tudna túlélni bizonyos dolgokat. A kommunizmus nagyon kegyetlen korszak volt. Ez nem kétséges. A kommunisták számos embertelen, szörnyű bűncselekményt követtek el.

Olyan helyzetekkel kellett szembenéznem, amelyekből szó szerint találékonysággal kellett kimásznom. Ma már végre nevetni tudok rajtuk, bár akkor egyáltalán nem voltak vidámak.

Árulja el, hogyantalálékonysággal jutott ki abból a helyzetből, amikor az embert az STB ügynökei veszik körül?

Emlékszem például arra a helyzetreE1, amikor a Közbiztonsági Szolgálat ügynökei jöttek hozzám. Az emberek kijöttek az otthonukból, hogy megnézzék, mi történik. Olyan volt, mint egy kis színház.

Leültettem őket a plébánián, és felajánlottamFAkol klob%E1sku. Amikor beszélgetni kezdtünk, eszembe jutott valami, ami %FAteljesen megváltoztatta a%beszélgetés menetét. Kitaláltam, hogy van egy rokonom a családban, aki a rendőrségnél dolgozik. Elmondtam az ezredesük vezetéknevét. Hirtelen csend lett, és egy pillanat múlva elmentek. (%FAsmev) Nem próbáltak kideríteni senkit, aki az ezredes családjához tartozhatna.

Egy ilyen feszült helyzetben az embernek szüksége van egy rendes adag bátorításra.

Természetesen. De az ember fokozatosan megtanul reagálni. Voltak jó és tapasztalt barátaim, akik útmutatást adtak nekem ebben. Itt nem az erő a döntő. Meg kell őrizni a hitet, a nyugalmat és a szeretetet, ésE1roven tudni kell reagálni egy bizonyos adag találékonysággal. P%E1n Isten állt mindez felett.

A kommunista rezsim kegyetlenségével sokakatembert nemcsak az ép eszétől fosztotta meg. Mi segített akkor a leginkább abban, hogy megőrizze a belső nyugalmat?

A hit. És az emberek. Soha nem voltam egyedül. Istenen kívül még a legnehezebb helyzetekben is mindig akadt valaki, aki segített, tanácsot adott vagy imádkozott értem. És ez nagyon fontos volt.

Ha az idő távolából tekint az egyházra, össze tudja hasonlítani annak múltbeli és jelenlegi küzdelmeit. Hogyan áll hozzá azokhoz a0v%FDrokom niektor%FDch ľudí, ktorí azt mondják, hogy a kommunizmus idején jobb volt?

Semmilyen körülmények között nem értek egyet azzal a kijelentéssel, hogy a kommunizmus idején jobb volt. Egyértelműen szem előtt kell tartani, hogy a kommunisták célja nem az volt, hogy az egyházat megreformálják, vagy párbeszédet folytassanak vele. Céljuk az volt, hogy teljes ellenőrzésük alá vonják, gyengíteni a befolyását, fokozatosan kiszorítani a közéletből, és végül felszámolni.

Az üldöztetés sok emberben elmélyítette a hitet és megerősítette a kölcsönös szolidaritást; erős közösségek alakultak ki, és az underground egyház csodálatra méltó hűségi tanúságot tett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a rezsim jó lett volna az egyház vagy a társadalom számára. A jó azaz elnyomás ellenére, nem pedig annak köszönhetően.

Új kezdetek a magyarok és a szlovákok között: Az engedelmesség azt jelentette, hogy összepakoltam a bőröndömet

Majdnem három évtizeden át nemzetiségi keveredés jellemző plébániákon szolgált. Mikor érezte, hogy a V%magyarságú hívők magukénak fogadták Önt?

Mindenki az anyanyelvén keresztül éli meg a hitét. Ezért fontos volt,fontos, hogy az emberek saját nyelvükön hallhassák Isten szavát. Amikor a magyar hívők közé kerültem, tudatában voltam annak, hogy nem elég csupán a szentmisét celebrálni. Ha meg akarja nyernimegnyerni az ember szívét, el kell sajátítanod a nyelvét is. És akkor elfogadnak téged a sajátjuknak.

Könnyű volt megtanulnod magyarul beszélni?

Nem volt az. A nagymamámtól csak a „konyhai” magyar nyelvet ismertem. Akkoriban azonban nem sokat töprengtek azon, hogy a pap elfogadja-e a másik plébániára való áthelyezést. Jött a döntés, és elindultunk. Ma gyakran hosszú beszélgetések folynak arról, hogy a pap elfogadja-e az új helyet. Mi ezt nem éltük meg. Gebris püspök egyszerűen csak leírta: „Oda mész.” És így elmentem. Nem volt sem vita, sem magyarázat. Ilyen volt az akkori idő.

Fokozatosan igyekeztem elsajátítani a helyes írott magyar nyelvet. Az emberek nagyon hamar rájöttekhogy ez a törekvés őszinte. Ezután hajlandóak voltak megbocsátani nekem a nyelvtani hibákat és a szóhasználati baklövéseket is.

Az egyházon belüli engedelmességről gyakran vitáznak. Volt valaha kedve azt mondani: „Most már nem?”

Engem vitát nem tűrő engedelmességre neveltek. Az engedelmesség a papsághoz tartozik. Ma más a helyzet. Természetes, hogy a püspök beszélget a papokkal, és közös megoldást keresnek1 közös megoldást. És ez jó. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy az engedelmesség továbbra is evangéliumi érték marad. Nem katonai fegyelem, hanem bizalom.

Nem egyszer küldtek titeket Szlovákia déli részébe, ahol teljesen nulláról kellett kezdenipéldákból.

%C1no. És ezért hálás vagyok. Ha egész életemben egy helyen maradtam volna, talán soha nem ismertem volna meg azt a gazdagságot, amelyet így megtapasztalhattam. Csak Isten tudja, miért küld minket éppen oda, ahová talán magunktól soha nem mentünk volna.

Úgy gondolom, hogy éppen ez a tapasztalat játszott szerepet a püspöki kinevezésében is?

Úgy gondolom, hogy igen. Nyilván nem arról volt szó, hogy valami rendkívüli képességeim lennének. Inkább szükség volt valakire, aki mindkét közeget ismerte – a szlovákot és a magyart is. És így talántalán azt mondták, hogy ez működhet.

Évek után, amelyeket a magyar hívők között töltött, Trnavába került. Nem jelentett ez egyben visszatérést a szlovák írott nyelvhez is?

De igen. És nem is akármilyet. (nevetés) Anyámmal nyugat-szlovák nyelven – az észak-szlovák nyelvjárásban – beszélgettünk. A plébániákon éveken át főleg magyarul beszéltem az emberekkel. És hirtelen egész Szlovákiában kellett szolgálnom. Akkor jöttem rá, hogy újra meg kell tanulnom a szlovák irodalmi nyelvet. Ez is a papi szolgálat része. A szó egy eszköz, és ápolni kell.

Püspöki szolgálat: apaság, felelősség, döntéshozatal

Évekig tartó plébánosi szolgálat után új pozícióba került. 2004. május 2-án püspökké szenteltékpüspökké szentelték, 2013. július 11-én pedig kineveztékTrnavaE9ho érsekévé. Milyenek voltak a püspöki szolgálat első évei?

Isten sajátos pedagógiai módszerével mutatta meg nekemE1zal, miben áll a püspöki szolgálat lényege. 2004 decemberében súlyos szívműtéten estem át, és éppen ebben az időszakban kezdtem el intenzívebben felismerni, hogy mit vár tőlem a Szent Isten.

Néhány hónappal a műtét előtt még teljes püspöki díszben néztem magamra a tükörben – mitrával a fejemen és pektorálisE1lom a mellkasomon – és magamban meggyőződtem arról, hogy valóban püspök vagyok.

Amikor azonban nem sokkalF4r eszméletlenül feküdtem az intenzív osztályon, összehasonlítottam ezt a két képet. Akkor Isten nagyon világosan megmutatta nekem, ki is vagyok valójában. A zsoltár szavai visszhangoztak a fejemben: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, és az ember fia, hogy törődsz vele?” (Zsoltárok 8, 5).

Ez számomra egy mélyreható pillanat volt. Egyrészt ott volt a szolgálat külső oldala – az ünnepélyes fogadás a bérmálások alkalmával, a szertartás ténye és méltósága. Másrészt a szenvedés belső feszültsége, a betegség és a saját törékenységem. Ez az ember alázatosságra vezet.

Még mindig lazaristának, SzentE9ho Vincent de Paul fia. Arra törekedtem, hogy az ő példája szerint „népi” püspök legyek. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Szent II. János pápa magáról azt mondta, hogy plébános, úgy Ferenc pápa is elsősorban plébánosnak tartotta magátE1ra. A mai napig abban a meggyőződésben élek, hogy a szívemben az is maradtam.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást ebben az átmenetben a plébánosi szolgálatból a püspöki szolgálatba?

Fokozatosan ráébredtem, hogy beteljesednekaz a szlovák imádság, amelyet Szent Vince hagyott rám: „Istenem, aki a szegények és a szent Egyház papságának javára Szent Vince révén új családot hoztál létre...”

Ennek az imának az első része – a szegények szolgálata – nagyon közel állt hozzám. Úgy éreztem magam benne, mint hal a vízben. Soha azonban nem jutott volna eszembe, hogy egyszer felelősséget fogok viselni a papság képzéséért és vezetéséért. Kinevezésem után azonban ez a rész teljes mértékben valóra vált. Akkor kezdtem még jobban tudatosítani magamban a papság képzéséért viselt felelősséget.

Volt valami, amit plébánosként nem értett meg a püspöki szolgálatban, amíg maga nem kezdte el gyakorolni?

Pásztorként nem voltam tisztában azzal, hogy a püspöki szolgálat pontosan mit is jelent. Még ma is, amikor ezekről a tapasztalatokról beszélek osztálytársaimmal, nem mindig találok %FApln%megértést. Ez a változás a kapcsolataimban is változásokat hozott. Sok kapcsolat természetesen megtisztult, mert a püspöknek gyakran kell népszerűtlenE1rne döntéseket is meghoznia. Ez is része azoknak az áldozatoknak, amelyeket ez a szolgálat magával hoz.

Érzi magát néha magányosnak a püspök?

Igen, ez is előfordulE1va. A magány áldás is lehet, mert teret ad az imádságnak és a belső elmélyülésnek, de nagyon megterhelő is lehetE1.

Teljes mértékben csak öt év püspöki szolgálat után tudatosult bennem, amikor 2009. május 8-án elhunyt édesanyám. Az ő távozása után éreztem meg, mit jelent az, ha nélkülözni kell azt az embert, aki%FD évekig mindennapi támaszom volt. Szorgalmával és önfeláldozásával jelentősen megkönnyítette papi szolgálatomat.

És a püspöki szolgálatban, ahol az ember gyakran egyedül viseli a felelősséget a fontos döntésekért, és nem mindig oszthatja meg terheit valakivel, ez az érzés még mélyebbé válhat. Éppen ilyenkor tanulom meg, hogy elsősorban Istenre támaszkodjak.

Amikor például betegség miatt éjszaka nem tudok aludni, bekapcsoloma mobilomon az online közvetítést a szent rózsafüzér imádságáról, és csatlakozom az imádkozókhoz. Ilyen pillanatokban különösen tudatosul bennem, hogy a fájdalmasrózsafüzérének titkai nagyon konkrétan megmutatkoznak a püspök életében is. Ez is része annak az áldozatnak, amelyet a püspök naponta hoz a szolgálatának oltárára.

Említette a népszerűtlen döntéseket. Mi a legnehezebb a püspök döntéshozatalában?

Ilyen helyzetekE1ci%ED több is van. Már maga a felelősség is nagy terhet jelent. Amikor segédpüspök voltam, és kaptam egy bizonyos feladatot, bár belsőleg nem értettem vele egyet, teljesítettem. A felelősséget ugyanis az viselte, aki rám bízta – a egyházmegyei püspök.

Amikor azonban az ember püspök lesz, a döntésekért már ő maga viseli a felelősséget. Sokkal egyszerűbb cselekedniFAcselekedni, mint másoktól engedelmességet kérni.

Volt valaha olyan döntés, amely után este azt mondta magának: „Nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e”?

A fontosabbügyekben nem egyedül döntök. Vannak körülöttem munkatársak, akikbenakikben bízom, és akikkel szívesen tanácskozom. Közéjük tartoznak az assesszorok, azaz a püspöki tanácsadók, de a kanonokok és más munkatársak is. A fontosE9 döntések közös megfontolás és imádság után születnek.

A püspöki szolgálat évei tanítottak-e valamit Önről is?

Igen. Fokozatosan átgondoltam a prioritásaimat. Úgy gondolom, ez egy természetesfolyamat, amelyet az ember az évek múlásával átél. Tisztában vagyok azzal is, hogy az esztétikai érzékelésem, illetve bizonyos dolgokra való rálátásom is változik. Az a pillanat, amely az emlékezetemben „szentként” rögzült, a mai modern korban másként értelmezhető. Az ember idővel hozzászokik bizonyos dolgokhoz, más dolgokhoz viszont nem.

Miben változott meg leginkább a püspöki szolgálat?

Pásztorként megengedhettem magamnak, hogy a mindennapi kapcsolataimban barátságosabb legyek az emberekkel. Ma szolgálatomat inkább atyai módon élem meg. Ez egy apa, sőt egy idős apa felelőssége – összekapcsolódva a gondoskodással, a mások iránti aggodalommal és azzal a törekvéssel, hogy megvédjem őket mindattól, ami árthatna nekik.

Az atyai szerephez ezért hozzátartozik a segítségnyújtás is. Ha szeretettel történik, gyógyító hatása lehet.

Sajnos a mai világ gyakran kínálolyan értékeket, amelyek ellentétben állnak az Egyház tanításával, és sokak számára nagyon vonzóak. Ilyen pillanatokban még a püspök isvédtelennek érezheti magát. Ennek ellenére az ő feladata, hogy hű maradjon az evangéliumhoz, és folytassa szolgálatát.

Érettség és misztika: A papság nem csupán cselekvés, hanem létezés

Manapság már kevesebbet beszél a tevékenységekről, és többet a%A0saját%lelki életről és a csend fontosságáról. Mi a legfontosabb az Ön hivatásában?

A papnak éretten kell viselkednie. A lelkipásztoriE1cii-ben teljesíti kötelességeit, és sokat is kell tennie, miközben mindig tudatában van Isten iránti kötelezettségének. A papság azonban nem csupán arról szól, amit teszek, hanem elsősorban arról, ki vagyok Isten előtt.

A papnak saját példájával kell az embereket Istenhez vonzania. Nem ő a középpont, hanem eszköz. Ehhez pedig mindennapi képzésre van szükség – a csend és az %közvetlen imádságon keresztül is.

Voltak-e olyan konkrét emberek is, akik hozzájárultak a papi képzéséhez, és akikre még évek után is különösen szívesen emlékszik?

Minden pap, akivel már gyermekkoromban találkoztam, egy-egy pozitívpéldát mutatott a papságról. Nem elméletben, hanem saját életükkel. Pásztori munkám és papi életem gyökerei az ő példájukban rejlenek. Mindegyikük átadott nekem valami pótolhatatlant.

Először egyszerű dolgok voltak – gitár, ifjúsági közös találkozók. Aztán jött a munka a plébániákon, az idősek, a betegek, a mindennapi élet. Később megértettem, hogy mindez valójában egy út volt. Az az út, amelyen keresztül intenzívebben érzékeltem és megértettem Isten jelenlétét és szeretetét.

Ha három papot kellene kiválasztania, akik valamilyen módon inspirálták Önt, kik lennének azok, ésMit tanítottak Önnek?

Lubomír Sedlák megtanított a fiatalokkal való munkára. Fiatalokként elvitt minketE1dezn%EDcku csoporttal autóval a Tátrába. Nekünk, tizenhárom éveseknek ez az élet iskolája volt. Ott tanultunk imádkozni, elmélkedni és érezni Istent. Ma már tudom, milyen nagy ajándék volt ez.

Dominik Tóth plébános megnyitotta előttem a misztika világának kapuit. Akkor kezdtem jobban tudatosítani magamban, hogy nem elég csak jó dolgokat cselekedni. Egyidejűleg kapcsolatot kell építeni Istennel, minden eszközt felhasználni és meríteni a szentségekből. Isten segítségével folyamatosan „jobbá” kell válnunkés szentebb emberré válni.

A vincentius-i testvéreknél megismertem, mit jelent valójában a hit megélése a nehézségek közepette és az áldozatvállalás az Úrért. Mivel sokanED közülük a kommunizmus idején börtönben volt, életük hűségük tanúságaként szolgált számomra. A vincentiánus spiritualitás és Szent Vince missziós munkájának módja a mai napig az én spiritualitásom alapját is képezi. Arra törekszem, hogy kövessem őt, és legalább egy kicsit közelebb kerüljek hozzáEDzit.

Az ember lelkét a spiritualitás mélyebb megértéséhez elvezethetik-e a %FAteljesen hétköznapi%E9 találkozások és élmények is?

A v%A spiritualitás megélése az életkor és az élettapasztalatok függvényében is változik. Az ember ugyanazt a célt követi, de már más módon, mert az élmények feldolgozásának módja fokozatosan változik.

Melyik hétköznapi találkozás vagy élmény befolyásolta leginkább aE1panie szellemi életére?

Emlékszem Stefan Drag%FAna plébánosra. Szellemi és egyben nagyon gyakorlatias ember volt, akisemmiben sem látott problémát, és semmit sem vett túl komolyan. Amikor átadta nekem a szentáldozatot, észrevettem, hogy tenyerét a munkától felhorzsolta. A gyárból származó olaj már nem mosható le azokról a kezekről. És amikor ezek a kezek az Oltáriszentséget tartották, az egy olyan kép volt, amely bennünk, fiúkban, nagyon mélyen visszhangzott.

A szentmise után behívott minket a plébániára. Újságokat terített az asztalra, felszeletelte a szalonnát és a hagymát. Kicsi késeket osztott ki nekünk, és mindenki maga szúrta fel a szeleteket. Otthon talán meg sem kóstoltam volna a szalonnát. Ott azonban olyan íze volt, amilyet még a legjobb szakács sem tudna előállítani. Ugyanis a közösség és a befogadás ízét hordozta magában. Azért, mert senki sem egyedül evett. Ez nem csupán egy tízórai volt. Hanem egy igazi lakoma. És egy nagy életlecke.

Megértettem, hogy a spiritualitásnak nem mindig kell tömjénillatú lennie, sem a szent könyvek lapjainak illatát árasztania. Néha szalonna, hagyma és az asztalon szétterített régi újságok illata is lehetaz asztalon. És éppen ebben a hétköznapi egyszerűségben érinthet meg az embert valami nagyon erős – valami szent.

Néha az ember legmélyebb rétegeiben éppen a kis gesztusok, az elfogadás és a közelség maradnak meg.az emberben a legmélyebben éppen azok a kis gesztusok maradnak meg, amelyek a befogadást és a közelséget fejezik ki. Van még ilyen egyszerű élmény, amelyre a mai napig is emlékszik?

A naftalin illataA naftalin illata a mai napig is felidéz bennem egy emléket Vincent Péter Belanról. Apám halála után és a szemináriumba való belépésem előtt elmentem segédmunkára Ciechbe a nővérekhez. Péter Belan a régi Hubertus kabátjában várt rám. Kint szitált az eső, és mivel csak egy pólóm volt rajtam, átadta nekem a régi kabátját. Már meg volt rongálvamolák, és áthatóan érezni lehetett belőle a naftalint.

Amikor naftalint érzek, mindig eszembe jut ez az esemény. Éppen ezért az illata számomra kellemes emlék.

Tehát ezek az emberek nemcsak a papságról alkotott véleményedet, hanem a lelki életedet is befolyásolták?

Igen. Nélkülük más ember lennék, és talán másmásfajta pap lennék. Mindegyikük átadott nekem egy-egy darabot az életem mozaikjából. Csak évekkel később jöttem rá, hogy Isten pontosan akkor küldte őket az életembe, amikor szükségem volt rájuk.

A gitárral és a lelkipásztori munka új formáival kezdte. Ma viszont a hagyományról is beszél. Mi változott?

Inkább én. Nem az egyház. Amikor az ember megérik, felfedezi a magasztosságot, az értéket és a keresztény dolgokat, amelyeket korábban talán nem vett észre. Megszerettem a gregorián énekeket, a régi liturgikus énekeket és a liturgia szimbolikáját is.

Még egy régiE9 retro rádiót, és elkezdtem gramofonlemezeket hallgatni. (mosoly) Talán a korom miatt van, vagy azért, mert az ember természetesen visszatér a gyökereihez.

Megemlítene egy dolgot, amit fiatalkorában elavultnak tartott, ma viszont csodál?

Amikor kis ministráns voltam, reggelente a templomban ünnepélyes latin misét, az úgynevezett obitus-t. Fiúként a tridenti liturgiát is másként éltem meg. Ez azzal is összefüggött, hogy abban az időszakban nem minden pap ünnepelte azt kellőF4stojnosťou.

Amikor XVI. Benedek pápa lehetővé tette a hagyományos latin liturgia szélesebb körű ünneplését, teret teremtettünk ennek a hívők csoportjának is. Ha a hagyomány egyaz Egyházzal, akkor a hit megélésének személyes útja lehet.

Az Ön életében több világ is átfedésben van – a szlovák, a magyar, a városi, a falusi, a fiatal és az idősebb, a modern és a hagyományos. Mi lepte meg leginkább ezekben a különböző környezetekben?

Az egység a sokféleségben. Ez megmutatta nekem az egyetemes Egyház teljességét, és azt a felismerést, hogy minden ember fontosFD – nyelvtől, kortól vagy környezettől függetlenül.

Amikor az időseket láttam a faluban, ráébredtem a türelem értékére. A fiatalokkal pedigtöbb örömöt éltem át. A munkások között megbecsültem munkájuk becsületességét. És amikor az imádság csendjében maradtam, megértettem, hogy mindez Isten nélkül értelmetlen lenne.

%A0

Ötven év után: Hálátlanság és az érett élet csendje

Az elmúlt években gyakran megjelenik a csend az Ön írásaiban. Mit jelent ez Önnek?

Nagy. A csend nem üresség. A csend teret adteret teremt a szeretet hatásának. A csendben az ember megtanulja érezni – nemcsak az embereket, hanem Istent is. A csend Isten nyelve. A szív a csendben találja meg a válaszokat, amelyeket az értelem nem mindig tud megfogalmazni.

Még a könyvének címe is Favete linguis – Corde videre talán úgy fordítható, hogy „hallgassatok a nyelvetekkel, nézzetek a szívetekkel”. Mit lát az ember, ha megtanul a szívével nézni?

A Corde videre az énpüspöki mottóm. Néhány pap gyakran emlékeztet rá, mert úgy gondolják, hogy aki a szívével lát, csak a jót és a pozitív dolgokat látja.

A szívvel való nézés azonban azt jelenti, hogy áthatolunk a külső héjon, és eljutunk a dolgok lényegéig. Ami gyakran kicsinek, apróságnak vagy jelentéktelennek tűnik, hirtelen teljes pompájában tárul fel. És fordítva, ami a világ szemében nagy, a szív szemszögéből kicsinek tűnhet.

A könyve Favete linguis – Corde videre rövid elmélkedésekből született. Mi volt az a lökés, ami arra késztette, hogy ezeket a gondolatokat megörökítse?

Úgy érzem, hogy manapság nagyon sok szó vesz körül minket. Sokat beszélünk, sokat írunk, sokat kommentálunk, és mindenkinek szüksége van arra, hogy mindenről véleményt nyilvánítson. És mégis, néha úgy tűnik, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást.

Ezért választottam a könyvnek ezt a címet. Hiszen nem minden lényeges dolog fejezhető ki szavakkal. Bizonyos dolgokat talán csak akkor lehet megérteni, amikor az ember egy pillanatramegáll egy pillanatra, csendben marad, és hagyja, hogy Isten megszólaljon az életében. A gondolatok spontán áramlottak imáimból, emlékeimből, az emberekkel való találkozásokból, valamint a mindennapi élet hétköznapi eseményeiből. Ezért a könyvben természetesen találkozhatunkF3za szemlélettel vagy rövid elmélkedéssel. Néha egy vers képes elmondani azt, amire hosszú magyarázat nem elég.

Ha az egész ötvenéves útjából, amelyet ebben a könyvben összefoglalt,ebben a könyvben összefoglalták, egyetlen tanulságot adhatna át azoknak az embereknek, akik életük értelmét keresik, mi lenne az?

Hogy az ember ne féljen a csendtől. Mert éppen a csendben találja meg gyakran azokat a válaszokat, amelyeket a világ zajában hiába keres. Amikor megtanul a szívével nézni, rájön, hogy Isten sokkal gyakrabban volt vele, mint eddig gondolta.

Más szavakkal ezt idézi fel a híres történet istörténet is, amelyben egy férfi panaszkodott Jézusnak, hogy a legnagyobb gondjai idején már csak egy lépést látott a földön. Jézus így válaszolt neki: hogy éppen a legnehezebb pillanatokban vitte őt a karjában, ezért látott csak egy pár lábnyomot.

Élete során Ön is kísérteezer embert kísértél. Ki kísért téged?

Nagyon fontos, hogy a papnak legyen gyóntatója és lelki vezetője. Nekem mindig mellettem volt egy ilyen pap.

Gyakran folytatok lelki beszélgetéseket a velem egykorútársaimmal is, akiket magam mellé veszek. Fontos, hogy a pap ne maradjon önmagára hagyva, akiFD másokat vezet, de ő maga lelki vezetés nélkül maradna. Mielőtt bármit is átadnánk másoknak, először magunknak kell merítenünk.

Mire vársz a további éveidben?

Minden napra. Az Úr olyan embereket küld az utamba, akik gondoskodnak rólam, és akikkel együtt dolgozom. Időmet biztosan elsősorban az imádkozásnak, de az emlékeknek is szentelem majd. Tervezem, hogy eltöltök egy kis időta természetben is, amit nagyon szeretek. Az én koromban azonban önkritikusnak is kell lenni, és nem szabad már grandiózus tervekbe bocsátkozni. Ha azonban Isten valamit elvárna tőlem, szívesen teljesíteném.

Van egy öt évvel idősebb nővérem, akivel néha telefonálunk egymásnak, elmeséljük egymásnak, mi történt velünk, de ugyanakkor nagyonE1jomne bátorítjuk egymást. Mindig örülök annak is, amikor megtudom, hogy azokban a plébániákban, ahol szolgáltam, ma valami jó történik.

Mit tartasz életed legnagyobb Isteni ajándékának?

Számomra maga az élet a legnagyobb ajándék. Ebben az ajándékban rejlikminden más. Nagy kegyelem volt számomra, hogy katolikus családba születtem. Mélyen hívő emberek között nőttem fel, akik szilárd keresztény értékeket adtak át nekem. Szlovák –horvát származású nagyszüleimet „starenka” és „starének” néven szólítottam, bár a „starenka”-t személyesen nem ismertem, mert még a születésem előtt meghalt. Apám szüleit, akiket „omama”-nak és „opapa”-nak hívtam, szinténE1m, mint nagyon jámbor és jószívű embereket, magyar és német nemzetiségűeket, akikből sok volt az akkori Pozsonyban és környékén.%A0

Isten áldását azonban egészegész életem során – a szemináriumban, a papi szolgálatban, testvéreimmel, valamint a sok emberrel való találkozások során, akik révén Isten nem egyszer szólt hozzám. Mély hálával tudatosítom magamban, hogy Isten hűségesen kísért életem minden lépésén. Ezért a kegyelemért teljes szívemből hálás vagyok neki.