XIV. Leó pápa első homíliája: Péter vallomásának megújítása a mai világban

SZENT FATYA SZENTGYÖRGY

Omma a bíborosválasztókkal, Sixtus-kápolna, 2025. május 9.

Egy angol nyelvu szóval kezdem, a többi olaszul lesz.

De szeretném megismételni a responzoriális zsoltár szavait: "Új éneket fogok énekelni az Úrnak, mert csodálatos csodákat tett". És valóban, nemcsak velem, hanem mindannyiunkkal.

Bíboros testvérek, miközben ma reggel a szentmisét ünnepeljük, arra hívlak benneteket, hogy elmélkedjetek a csodákról, amelyeket az Úr tett, az áldásokról, amelyeket Péter küldetésén keresztül továbbra is kiáraszt mindannyiunkra.

Elhívott, hogy ne szenvedjem el ezt a válságot, és hogy áldás legyen ez a küldetés, és tudom, hogy számíthatok mindannyiótokra, hogy velem tartotok, amikor mi, mint egyház, mint Jézus barátainak közössége, mint hívok, hirdetjük az örömhírt, hirdetjük az evangéliumot.

Otialto olaszul.

,,Te vagy a Messiás, az élo Isten Fia" (Mt 16,16). Ezekkel a szavakkal Péter, akit Ucitel a többi tanítványával együtt arra kér, hogy higgyenek benne, dióhéjban fejezi ki azt a kincset, amelyet az Egyház kétetezer éve az apostoli utódlás révén ápol, elmélyít és továbbad.

Jézus a Messiás, az élo Isten Fia - vagyis az egyetlen Megváltó és az, aki kinyilatkoztatja nekünk az Atya árkát.

Benne, hogy közeledjen az emberekhez, és hogy elérhetové tegye magát számukra, Isten egy gyermek bizakodó tekintetével, egy fiatalember élo értelmével, egy férfi érett gesztusaival nyilatkoztatta ki magát nekünk (vö. II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes pasztorális konstitúció, 22), míg a feltámadás után megdicsoült testével megmutatta magát nekünk. Ily módon megmutatta nekünk a szent emberség modelljét, amelyet mindannyian utánozhatunk, és egyúttal olyan örök sorsot tulajdonított nekünk, amely meghaladja minden korlátainkat és képességeinket.

Péter válaszában mindkettő megragadja: az isteni ajándékot és azt a módot, ahogyan ez az ajándék átalakít bennünket - az üdvösség elválaszthatatlan dimenzióit, amelyek hirdetése az emberiség javára az Egyházra bízatott. Ránk bízva, általa kiválasztva még születésünk elott, anyánk méhében (vö. Jer 1,5), a keresztség vizében újjászületve, és - korlátaink ellenére és érdemek nélkül - ide hozva és onnan küldve, hogy hirdessük az evangéliumot az egész teremtésnek (vö.

Isten különösen rám bízza ezt a kincset, mivel a ti szavazatotokkal elhívott az elso apostol utódjának, hogy az o segítségével huséges gondnoka legyek (vö. 1 Kor 4,2) az Egyház egész misztikus tesztének javára. Hogy egyre inkább egy hegyre épített város legyek (vö. Jel 21,10), az üdvösség bárkája, amely a történelem hullámain lovagol, egy világítótorony, amely megvilágítja a világ éjszakáit. És nem annyira építményeinek pompája vagy épületeinek pompája miatt - mint például ezek a muemlékek, amelyek között találjuk magunkat -, hanem tagjainak szentsége miatt, annak a "népnek, amelyet Isten megnyert magának, hogy hirdesse annak csodálatra méltó tetteit, aki elhívott minket a sötétségbol az o csodálatos világosságára" (1Pt 2,9).

A beszélgetés elején azonban, amelyben Péter megvallja hitét, még egy kérdés merül fel. (Mt 16,13). Nem triviális kérdés - ellenkezoleg, küldetésünk egy fontos aspektusát érinti: a valóságot, amelyben élünk, annak korlátaival és lehetoségeivel, kérdéseivel és meggyozodéseivel.

,,Kire mondják az emberek, hogy az Emberfia?". (Mt 16,13). Ebben a jelenetben, amelyet szemlélünk, két lehetséges választ találunk, amelyek két különbözo magatartást képviselnek.

Az elso a világ válasza. Máté evangélista rámutat, hogy Jézus és tanítványai közötti beszélgetés arról, hogy ki o, a gyönyöru, fényuzo palotákban gazdag, a Hermon lábánál fekvo, csodálatos természeti környezetben fekvo Cézárea Filippi városában zajlik, de ugyanakkor kegyetlen hatalmi körök székhelye, az árulás és a hutlenség helyszíne is. Ez a kép egy olyan világról árulkodik, amely Jézust teljesen jelentéktelen személynek tekinti, legfeljebb egy különös alaknak, aki szokatlan beszéd- és viselkedésmódjával képes meghökkenteni. És így, amikor jelenléte kellemetlenné válik a tésztásság és az általa támasztott erkölcsi követelmények miatt, ez a "világ" habozás nélkül elutasítja és eltávolítja ot.

Ezután van egy második lehetséges válasz Jézus kérdésére: a köznép válasza. Számukra a názáreti nem egy "sarlatán", hanem egy igaz ember, egy bátor, aki jól beszél és helyesen hirdet - mint Izrael történelmének más nagy prófétái. Ez egy törvényes, de az már nem, hogy a kokárda vagy a kényelmetlen nem távolítható el. De csupán embernek tekintik ot - és ezért a veszélyek, a szenvedések idején ok is elhagyják ot, és csalódottan távoznak.

Ez a két magatartás meglepoen idoszeru. Olyan nézeteket tesztesítenek meg, amelyeket ma is gyakran hallunk - bár talán más szavakkal, de ugyanazzal a tartalommal - korunk sok férfi és nem szájából.

Még ma is vannak olyan környezetek, ahol a keresztény hitet valami abszurdnak, gyenge és értelmetlen embereknek valónak tartják. Ahol más bizonyosságok élveznek elsobbséget: a technológia, a pénz, a siker, a hatalom és a presztízs.

Ezek olyan környezetek, ahol nem könnyu bizonyságot tenni az evangéliumról, ahol a hívot kigúnyolják, általánosözik, megvetik, vagy legfeljebb megturik és félig-meddig politizálnak. De éppen ezek azok a helyek, ahol az evangélium hirdetése a legsürgetobb, mert a hiány gyakran vezet olyan tragédiákhoz, mint az élet értelmének elvesztése, az irgalmasság elfelejtése, az emberi méltóság megsértése a legdrámaibb formáiban, a család válsága és sok más seb, amelytol társadalmunk szenved.

Még ma is vannak olyan környezetek, ahol Jézust, miközben emberként értékelik, egyfajta karizmatikus vezérré vagy szuperemberré degradálják - és nemcsak a nem hívok körében, hanem sok megkeresztelt között is, akik valójában gyakorlati atheizmusban élnek.

Ez az a világ, amelyet ránk bíztak. És ebben - ahogy Ferenc pápa gyakran tanította - arra vagyunk hivatottak, hogy örömteli tanúságot tegyünk a Krisztusba, a Megváltóba vetett hitünkrol. Ezért is kell ismételgetnünk: "Te vagy a Messiás, az élo Isten Fia". (Mt 16,16)

Erre gyakran elsosorban a vele való személyes kapcsolatunkban, a megtérésre irányuló mindennapi erofeszítéseinkben vagyunk hivatottak. De egyházként is - az Úrral való közösségünk megélésével és az örömhír mindenkihez való eljuttatásával (vö. II. vatikáni zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 1).

Ezt mindenekelott magamnak mondom, mint Péter utódjának, római püspöki küldetésem kezdetén - annak az Egyháznak, amely Rómában van, és arra hivatott, hogy szeretetben elnököljön az egész egyetemes Egyház felett, Antiókhiai Szent Ignác jól ismert kijelentése szerint (vö. Rómaiakhoz írt levél, Üdvözlet). O, amikor megkötözve vezették abba a városba, ahol az áldozatot kellett átélnie, ezt írta az ott élo keresztényeknek: "Akkor leszek igazán Krisztus tanítványa, amikor a világ már nem fogja látni a testemet" (Róm 4,1). Arra utalt, hogy az arénában a vad selma darabokra fogja tépni - és így is lett -, de szavai általánosságukban mindazokra a szükséges elkötelezettségekre emlékeztetnek, akik az egyházban a hatalom szolgálatát végzik: eltunni, hogy Krisztus megmaradjon, kicsivé válni, hogy megismerjék és megdicsőítsék (vö. Jn 3,30), a végsokig odaadni magunkat, hogy senkinek ne legyen hiánya abban, hogy megismerje és szeresse ot.

Isten adja meg nekem ezt a kegyelmet - ma és mindig - Mária, az Egyház Anyja kimondhatatlanul közbenjáró szeretetének segítségével.