Szeptember 7-én, vasárnap, két fiatal laikus, Piero Giorgio Frassati és Carlo Acutis szentté avatásakor XIV. Leó Szentatya hangsúlyozta, hogy az élet legnagyobb kockázata, ha Isten tervén kívül éljük azt. Az új szentek, akik képesek voltak örömmel mindent átadni Krisztusnak, a pápa szerint világosságot és bátorítást jelentenek, különösen a fiatalok számára.
Kedves testvéreim, az elso intelemben hallottuk a kérdést: "Uram, ki ismerhetné meg akaratodat, ha nem adnál neki bölcsességet és nem küldenéd el neki a szentlelkedet a magasságból?". (Mud 9:17). Éppen azután hallottuk, hogy két fiatal boldogot, Pier Giorgio Frassatit és Carlo Acutit szentté nyilvánították - és ez nagyon tanulságos.
Ezt a kérdést a Bölcsesség könyvében egy hozzájuk hasonló fiatalembernek tulajdonítják: Salamon királynak. Amikor apja, Dávid meghalt, rájött, hogy sok minden áll a rendelkezésére: hatalom, gazdagság, egészség, fiatalság, szépség, királyság. De éppen ez a boszég volt az, ami arra késztette, hogy megkérdezze: "Mit tegyek, hogy semmi se vesszen kárba?". És rájött, hogy a választ csak úgy találhatja meg, ha még nagyobb ajándékot kér Istentol: az O bölcsességét, hogy ismerje terveit, és huségesen kövesse azokat. Mert rájött, hogy csak így találja meg minden a helyét az Úr nagy tervében. Igen, mert a legnagyobb kockázat az életben az, ha azt Isten tervén kívül töltjük."
És Jézus az evangéliumban egy olyan tervrol beszél, amelyhez teljes szívvel kell csatlakoznunk. Azt mondja: "Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom" (Lk 14:27); és mégis: "Így senki sem lehet közületek az én tanítványom, hacsak nem mond le mindenérol, amije van" (Lk 14:33).
Elhív minket, hogy habozás nélkül vessük bele magunkat az általa felkínált kalandba, az o Lelkébol fakadó értelemmel és erovel, amelyet annyiban tudunk elfogadni, amennyiben képesek vagyunk lemondani önmagunkról, a dolgokról és gondolkodásmódokról, amelyekhez ragaszkodunk, és megnyitjuk magunkat az o szavának meghallgatára.
Az évszázadok során sok fiatal állt már az élet e válaszútja elott. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre: Salamonhoz hasonlóan o is fiatal és gazdag volt, hírnévre és dicsoségre törekedett. Így hát háborúba ment, remélve, hogy lovaggá ütik és dicsoséget szerez. Útközben azonban megjelent neki Jézus, és arra késztette, hogy elgondolkodjon azon, amit tesz. Amikor észhez tért, feltett Istennek egy egyszeru kérdést: "Uram, mit akarsz, mit teszek?". És attól a pillanattól kezdve, amikor visszatért, más történetet kezdett írni: a szentség csodálatos történetét, amelyet mindannyian ismerünk - lemondott mindenrol, hogy az Urat kövesse (vö. Lk 14:33), szegénységben élt, és apja aranya, ezüstje és drága ruhái helyett a testvéreit szerette, különösen a gyengéket és a kicsiket."
És hány szent férfit és nem tudnánk még felidézni! Gyakran ábrázoljuk oket nagyszeru személyiségekként, elfelejtve, hogy számukra minden ott kezdodött, amikor - még fiatalon - igennel válaszoltak Istennek, és teljesen átadták magukat neki, anélkül, hogy bármit is megtartottak volna maguknak. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston felidézi, hogy élete 'csúszós és kusza csomójában' egy hangot hallott a mélyben: 'Téged akarlak'. És így Isten új irányt, új utat, új logikát adott neki, amelyben semmi sem veszett el az életébol.
Ezek fényében ma megsimogatjuk Szent Piero Giorgio Frassati és Szent Carlo Acutis emlékét: egy fiatalember a huszadik század elejérol és egy tinédzser a mi korunkból - mindketten szerelmesek Jézusba és készek mindent neki adni.
Pier Giorgio az iskolai és egyházi csoportokon - a Katolikus Akció, a Vincenz-konferenciák, a FUCI, a domonkos harmadrend - keresztül találkozott az Úrral, és tanúságot tett róla az élet és a kereszténység öröme, az imádság, a barátság, a felebarátok iránti szeretet által. Olyannyira, hogy amikor barátai gyakran látták, amint a szegényeknek szánt segélyekkel teli szekerekkel járja Torino utcáit, átkeresztelték ot 'Frassati szállító társaságának'! Élete ma is fényt jelent a laikusok lelkiségének. Számára a hit nem magánjellegu áhítat volt: az evangélium erejétol hajtva és az egyházi társulásokban gyökerezve nagylelkuen részt vett a társadalomban, hozzájárult a politikai élethez és buzgón szolgálta a szegényeket.
Carlo viszont a családban találkozott Jézussal, szüleinek, Andreának és Antoniának köszönhetoen - akik ma két testvérével, Francescával és Michellel együtt itt vannak -, majd az iskolában is, de mindenekelott a plébániai közösségben ünnepelt szentségekben. Így nott fel, és természetes módon ötvözte napjaiban az imádságot, a sportot, a tanulást és a jótékonysági munkákat."
Mind Pier Giorgio, mind Carlo egyszeru, mindenki számára elérheto eszközökkel ápolta az Isten és a testvérek iránti szeretetet: a mindennapi szentmisével, az imádsággal, különösen az eucharisztikus szentségimádással.
Carlo szokta mondani: ,,A nap elott az ember megperzselodik. Az Eucharisztia elott szentté válik!" És még: ,,A bánat önmagunk felé fordított tekintet, a boldogság Isten felé fordított tekintet. A megtérés nem más, mint a tekintet alulról felfelé fordítása; elég a szem egyszeru mozdulata." Egy másik lényeges dolog volt számukra a gyakori gyónás. Carlo írta: "Az egyetlen dolog, amitol igazán félnünk kell, az a zsemle"; és csodálkozott, hogy - ahogy o maga mondta - "az emberek annyira törodnek testük szépségével, és egyáltalán nem törodnek lelkük szépségével". Végül is mindketten nagy tisztelettel vizeltettek a szentek és Szuz Mária iránt, és nagylelkuen gyakorolták a szeret cselekedeteit. Pier Giorgio szokta mondani: "A szegények és a betegek körül olyan fényt látok, amilyennel mi nem rendelkezünk". A szeretet "hitünk alapjának" nevezte, és Károlyhoz hasonlóan ezt különösen apró, konkrét és gyakran rejtett cselekedetekben valósította meg, megélve azt, amit Ferenc pápa "a szomszédból jövo szentségnek" nevezett (Gaudete et exsultate, 7).
Még a betegség sem állította meg oket, amely fiatal életüket sújtotta és ido elott véget vetett nekik - nem akadályozta meg oket abban, hogy szeressenek, áldozatot hozzanak Istennek, dicsérjék ot, és imádkozzanak magukért és mindenkiért. Egyszer Pier Giorgio azt mondta: "Halálom napja életem legszebb napja lesz"; és az utolsó fényképre, amelyen egy hegyet mászik Val di Lanzóban, arccal a cél felé fordulva, azt írta: "A halálom napja lesz életem legszebb napja": "Felfelé". A még fiatalabb Carlo pedig azt szerette mondani, hogy a Mennyország mindig vár ránk, és hogy a holnapot szeretni annyit jelent, mint ma a legjobb gyümölcseit kihozni."
Kedves barátaim, Pier Giorgio Frassati és Carlo Acutis szentek mindannyiunknak, különösen a fiatalok számára felhívást jelentenek, hogy ne pazaroljuk el az életet, hanem irányítsuk felfelé, és tegyük mestermuvé.
Szavaikkal bátorítanak minket: "Nem én, hanem Isten" - szokta mondani Carlo. És Pier Giorgio: "Ha minden cselekedeted középpontjában Istent tartod, el fogod érni a célt". Ez az o szentségük egyszeru, de gyoztes formulája. És ez az a tanúságtétel, amelyet nekünk is követnünk kell, hogy a leheto legteljesebben élvezzük az életet, és találkozzunk az Úrral a mennyei lakomán."
SZENT LEÓ atya szentmiséje XIV.
szentmise a szentté avatásokkal
Szent Péter tér, 2025. szeptember 7.
A cikk a DeepL szolgáltatás segítségével lett lefordítva
Megosztás