Vianney János Máriára emlékezünk, ereklyéje Szlovákiába kerül

"A nagy szent a plébánosok, gyóntatók és minden pap védoszentje. Ezért tisztelik ot nagyra lelkiatyáink, a hívek, de az Imádság a lovagokért mozgalom tagjai is. Ok gyakran fordulnak hozzá imáikban. Különösen gyógyulást és segítséget kérnek, de szentséget is kérnek minden lelkiatya számára' - mondta a TK KBS Samuel Brecka az Imádság a lovagokért mozgalomtól.

Az Imádság a lovagokért mozgalom kezdeményezését a püspökök a KBS 94. plenáris ülésén Donovalyban hagyták jóvá. Az Imádság a lovagokért mozgalom vágya, hogy a szlovákiai lovagokat az Úrért végzett szolgálatuk mellett arra ösztönözze, hogy Szent Vianney példáját követve gyakrabban járuljanak az Eucharisztikus Jézus elé.

A szív ereklyéjének elzarándoklása a szlovákiai plébániákra a hit bátorítására és az aktív szolgálatban lévo lovagok számára ero kérésére szolgál. Ugyanakkor ez a kezdeményezés az idos és beteg papokban a reményt és az Isten szolgálatában való kitartást, a fiatalokban pedig a bátorságot kívánja erosíteni, hogy örömmel tudjanak válaszolni Isten papi hívására. A 16 nap alatt 19 helyszínt fog felkeresni.

A zarándoklat 2020. október 10-én, szombaton kezdodik Spisska Kapitulában. Ezt követi Kosice, Vranov nad Toplou, Presov (érsekség), Kosice (eparchia), Roznava, Brezno, Banská Bystrica, Krupina, Ruzomberok, Tvrdosín, Martin, Trencín, Nyitra, Hronský Benadik, Trnava, Pozsony, Sastín - Stráze (a Szent János lovagok zarándoklatának keretében - 25. sz. 2020. október) és Mariankán.

Az ereklye zarándoklatáról bovebb információ a honlapon

www.janmariavianneynaslovensku.sk

található. A zarándoklatról alapveto információk találhatók - egy áttekintheto térkép a megállók megjelölésével, a szent életrajza és egy letöltheto plakát. Ezt fel lehet ajánlani a plébánia adminisztrátorának kiállításra.

Vianney Szent János Mária életrajza

Vianney Szent János Mária 1786. május 8-án született Dardillyben, amely egy meglehetosen nagy falu volt, körülbelül nyolc kilométerre északkeletre a franciaországi Lyontól. Szülei jámbor és jó emberek voltak. Rajta kívül öt gyermekük született, és mindegyikük az o nevében kapott egy-egy Szuz Mária-áldást. Gyermekkoruktól kezdve az Úristen iránti nagy tiszteletben nevelték oket. János már nagyon korán érdeklodést mutatott a lelki természetu dolgok iránt.

Születésétol fogva heves vérmérsékletu volt. O maga is nagy gondot fordított arra, hogy megszelídítse. Sikerült is neki. Engedelmes volt, és édesanyja példaképül állította ot a többi testvére elé. A francia forradalom idején, amely akkor tört ki, amikor János még csak hároméves volt, az egész család még inkább az Úristenhez menekült, titokban szentmisékre jártak, és a házban bújtatták a lovagokat. Amikor apja nyájával bízták meg, mindig magával vitte Szuz Mária kis arcképét. A többi kis pásztort is megszervezte, és együtt körmenetet alkottak, imádkoztak. Figyelmeztette oket, hogy ne káromkodjanak, legyenek engedelmesek. Ha szegényebbek voltak, megosztotta velük, amije volt.

1795 telén egy magániskolába járt a faluban. Nagy lépésekkel haladt elore. Tizenhárom éves korában részesült az elso szentáldozásban. E szentség után azonnal hazatért, hogy segítsen a gazdaságban. Nem idő kérdése, hogy mikor lesz a papa legyen, hanem idő kérdése, hogy mikor lesz a papa legyen. Én nem akarok tanulmányokra, János eddig az egyetlen, aki tanulmányokra vágyik, és nagyon sajnálom, hogy így alakult. Végül megengedte, hogy egy kis egyházi iskolába járjon Écullyban, amelyet a plébánosuk, Charles Balley nyitott.

Jánosnak nagyon gyenge volt a memóriája, és nagy hézagok tátongtak a tudásában. Különösen a latin nyelv okoz neki nagy nehézséget. Imádkozott, tagadott, ésorodott. Elzarándokolt Regis Szent Ferenc sírjához, és ez bátorságot adott neki, és az iskolában is javult egy kicsit. 1809-ben kellett vonulnia katonának. A háború alatt hamarosan megbetegedett, és két évig egy kis hegyi faluban élt, ahol gyerekeket tanított, és áhítatos életével bátorította oket. Az állam szerint dezertor volt, és bujkálnia kellett. Csak 1811-ben adtak amnesztiát minden katonaszökevénynek, és o hazatérhetett.

Huszonhat éves volt, amikor Verrieres-ben filozófiát kezdett tanulni. Tanulmányai nagyon rosszul haladtak. 1813-ban beiratkozott a lyoni szemináriumba, de megbukott a vizsgákon, és nem jutott fel a magasabb évfolyamokra. Balley plébános otthon korrepetálta, de még ez sem segített. Balley azt mondta, hogy Franciaországot a kiesés veszélye fenyegeti. Szerettem volna látni egy vízumot. Látták a jámborságát, és így János aldiakónus, diakónus, végül 1815-ben karnagy lehetett.

Elso beosztása Écullyban volt káplán. Eleinte nem engedték gyónni, de egy ido után dekrétumot adtak neki, hogy gyónhasson. Gyóntatószékét mindig elárasztották a tanácsát és lelki segítségét kéro emberek. 1817-ben Balley plébános meghalt. Vianney maga gondoskodott róla és kísérte el az örökkévalóságba vezeto úton. 1818-ban Jánost kinevezték Ars-Dombes falu adminisztrátorává, amely csak 1821-ben lett önálló plébánia. Jánost a következo szavakkal küldték oda: "Ez egy kis falu, és nincs benne nagy istenszeretet; te veted oda."

Ars egy falucska volt, körülbelül harminc mérföldre Lyontól. Mindössze kétszázharminc lakosa volt, és hírhedt volt gonoszságáról. A templom elnéptelenedett, a négy kocsma szinte megállás nélkül nyitva volt, az emberek között hiányzott a tisztelet, az éjszakai mulatságok és kicsapongások rombolták az erkölcsöket, virágzott a részegség. Amikor János megérkezett, azonnal munkához látott. Kitakarította a templomot, a parókiát csak a legszükségesebb bútorokkal rendezte be, a földön aludt, megrövidítette az alvást, és lefekvés elott mindig megverte magát. Tíz éven át csak magának fozött, és újra és újra ugyanazt az ételt, csak hogy életben maradjon. Látogatta a plébániáját, különösen a szegényeket, és mindenkihez volt egy kedves szava. A templomot új oltárral, miseruhával látta el, és kápolnákat épített hozzá. Nyolc éven át keményen küzdött a faluban a káromkodás szokása ellen. Huszonöt évébe telt, mire felszámolta a bunös táncokat. Egyszer megtörtént, hogy egy nyilvános helyiségbe jött, kiutasította a táncosokat, és kifizette a zenészeknek és a kocsmárosnak a kártérítést. A Keresztelo Szent János kápolnában egy különc felirat volt ráírva: "A feje volt a tánc ára."

Vianney Mária János János alacsony és vékony termetu volt, haja a válláig omlott, magas volt a feje, és tüzes szemében félreérthetetlenül ott volt a caro. Tudott viccelodni is. Kemény munkájának lassan, de biztosan jöttek az eredményei. A szegény lelkek örömmel fogadták reformjait, és nagyra becsülték. Kevesen nem mennek el. Többen voltak azok, akiknek ez a lelkész megmutatta. Az Európai Parlament akaratáról van szó, és eddig is volt. Az érsek tisztában volt a helyzettel, és teljes mértékben támogatta Jánost. Szeretnék köszönetet mondani az előadónak ezért. Az emberek abbahagyták a vasárnapi munkát. Az átkokat már nem érezték, és a családokban a keresztény szokások érvényesültek. János megalapította a Gondviselés Házát a plébániáján élo lányok és árvák számára. Örökségét erre a célra fordította.

1820-tól kezdve a környezo egyházközségekbe is járt prédikálni és missziót tartani. 1832-ben Franciaországban kitört a kolera. Az emberek az ars-i plébánosnál kezdtek vigaszt keresni. Ez egy jó példa a kezdete sok zarándoklatnak. Franciaország minden tájáról és mindenféle ember eljött Arsba, hogy felkeresse a plébánost, gyónjon nála és tanácsot kérjen. Becslések szerint évente mintegy százezer ember kereste fel Ars-t. De még az ördög sem hagyta ot békén. Dörömböléssel és dörömböléssel kínozta a plébánost, nem hagyta aludni, ésorítani próbálta. Csak élete utolsó éveiben talált a plébános nyugalmat tole. Amikor már túl sokan voltak, János egy fiatalabb papot kapott segítségül, késobb pedig több misszionáriust. O maga még mindig meg volt gyozodve értéktelenségérol, és kétszer el is akarta hagyni a plébániát. De egyszer egyedül tért vissza, másodszor pedig maguk a plébánián élok sem engedték el. Így aztán tovább prédikált.

Sok ember lelkiismeretét olvasta fel, és harminc éven át naponta tizenhat-húsz órát töltött a gyóntatószékben. Buzgalmában nem lankadt. 1859. július huszonkilencedikén jött a betegség. Gyóntatott és magyarázta a katekizmust egy zsúfolásig megtelt gyülekezet elott. Keservesen turte a végsokig. Amikor megérkezett a parókiára, le kellett feküdnie. A láz megtörte. Hívatták gyóntatóját, a jászói plébánost. Meggyónt, és nem mondott többet, de csendben megáldotta azokat, akik eljöttek hozzá. Még a püspök is eljött, hogy még egyszer utoljára meglátogassa. 1859. augusztus 4-én, csütörtökön, hajnali két órakor az ars-i plébános mosollyal az ajkán halt meg. Ekkor 73 éves volt.

Halálának híre gyorsan terjedt, és zarándokok ezrei jöttek el, hogy utolsó útjára kísérjék. Üdvözleteinek megfeleloen Arsban, a plébániatemplom fohajójójában temették el. Ez a templom számos zarándoklat célpontja és imahelye lett. 1905-ben boldoggá, 1925-ben pedig szentté nyilvánították. Holttestét épségben megorizték, és ma az új ars-i bazilikában látható.