Te Deum: Ha nem akarunk kövületekké válni, egész életünkben fejlődnünk kell.

Az ünnepi prefektus és jezsuita prof. Ladislav Csontos, a teológiai kar korábbi dékánja és egykori rektorhelyettes volt.

Az idén a jezsuita prof. Ladislav Csontos, a Hittudományi Kar volt dékánja és szintén volt rektorhelyettesek adott könyvinterjút Isten nem fárad bele a megbocsátásba. Hallgassuk meg az egész lelki elmélkedést, amelynek vezérmotívuma, hogy nem áll meg a kibontakozás. Az elso érzékeltetésben hallottuk: ,,A zsinagóga elöljárói így szóltak Pálhoz és társaihoz: ,,Testvérek, ha van valami bátorító szavatok a néphez, szóljatok!". (ApCsel 13,15) Ilyen meghívással állok én is a trnavai egyetem akadémiai közössége elé. Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak szüksége van egy bátorító szóra. A televízió, az újságok és az internet híreit felületesen áttekintve elsosorban sok negatívumot érzékelünk. Nem arról van azonban szó, hogy egy régóta húzódó probléma merült fel, hanem arról, hogy a járványügyi probléma egyre inkább elterjedt, és egyre agresszívabbá vált, mint Ukrajna és a balti államok országa esetében. Hviezdoslav szavai jutnak eszembe: "Mit tévedt az emberiség a nagyok szellemével a mocsárba? Micsoda Vámpír és bolond, aki az élet nedvét szívja a mellébol, vérszívó, kövér hátú, még ma is? Ah, önzés! azt!"

Az élet egy sötét alagút, amelynek a végén nincs fény?

Nem mintha a világjárvány okozta volna gondok nem lennének elég nekünk. Ehhez jönnek még az egyetemek megfelelo mukfelelo muködésének biztosításával kapcsolatos gondolok, amelyek ráncfelvarrást okoznak az egyetemi rektoroknak és rektorhelyetteseknek, a pénztárosoknak, a karok dékánjainak és végso soron mindazoknak, akik az egyetemi közösséget alkotják. Az online tanulmányok, a hallgatók és az oktatók közötti kevés személyes kapcsolat, a hallgatói élet szünetelése sújtja az egyetemi közösséget. Problémák vannak a társadalmi és egyetemi életünkben. Vajon a hírek bármilyen formában objektív képet nyújtanak-e számunkra a világról és a társadalomról? Ha a hírek címlapjai, újságok címlapjai és ellenorizetlen internetes közlések alapján fogadjuk el, akkor kételkedhetünk benne. Tényleg minden olyan szörnyu és negatív ebben a világban? Csak egy utazás egy söt egy söt alagúton keresztül, amelynek a végén nincs fény?

A változó világ történelmét tekintve sok olyan alagút volt, amelynek a végén úgy tűnik, hogy nincs fény. Pál apostolra mutatok rá, aki Izrael történelmére mutatva bátorítja hallgatóit. Szeretem az olimpiai magasságokat, ahol nincs probléma, és a kérdésekkel már nem foglalkoznak, és a legtöbbször csak idő kérdése, hogy eltávolítsák, de csak idő kérdése, hogy eltávolítsák, és lefektessék. A jövobe tekintünk, és aggódunk amiatt, ami még nincs, de lehet. A félelmek és aggodalmak okozzák a két jelenlegi megpróbáltatást. A múltat idealizálni, visszamenni egyfajta aranykorba, amikor minden muködött, és nem voltak ilyen problémák. Szelektív visszaemlékezések által befolyásolva, nem volt olyan rossz, de nem volt szólásszabadság és nem lehetett szabadon külföldre utazni, de mindenkinek volt munkája. Még a múltnak is megvoltak a maga problémái.

A második kísérlet, ami most felbukkan, az a kísérlet, hogy mindenekelott arra emlékezzünk, amit nem lehet a megszokott módon csinálni. Hogy a járványok, a távoktatás és hasonlók hogyan korlátoztak bennünket. Szélsoséges formában az abszurdba vinni a dolgokat, a kísérlet arra, hogy úgy mondjuk magunknak és úgy viselkedjünk, hogy semmit sem lehet tenni, és minden csak rossz. Csak a gonoszságot és a semmit dobják ránk felülrol. Mindkét kísérletben közös egyfajta fekete-fehér látásmód, vagy minden, vagy semmi. Pedig éppen a tudományos és kulturális fejlodés múltja az, ami arra tanít bennünket, hogy az ember még a múltbeli bajokban is képes volt kiutat és megoldást találni, és ezért vagyunk itt.

Nem sóhajtozni, hanem itt és most fejlodni

Eml Krapka atyára, a szlovák katolikus teológus úttörojére emlékszem, aki nem sóhajtozott azon, hogy az egyházüldözés idején milyen bonyolult volt, hanem kihívásként és lehetoségként fogta fel, hogy itt és most, ebben a helyzetben és erre a helyzetre, ami az Úr átmenete, fejlesszük a teológiát. Erre buzdította a fiatalabbakat is. Ennek szellemében szeretném ma bátorítani akadémiai közösségünket.

A tanév vége, akárcsak a naptári vagy liturgikus év vége, mindenekelott arra emlékeztet bennünket, hogy az ember és a társadalom élete bizonyos ciklusokban zajlik, amelyeket éveknek neveztünk el.

Minden tanévet két fontos esemény határol, nevezetesen az új hallgatók felvétele, valamint a végzosök beiratkozása és ballagása. A ketto között vannak az ezekhez a mételyekhez vezeto évek vagy ciklusok. Ezt a változást a diákok és a tanárok mindennapi munkája, a tanulás, a tudományos ismeretek és a kreativitás fejlesztése teszi lehetové. Egy adott tudományág világával való kapcsolat révén egyre teljesebben belépünk annak múltjába, jelenébe és jövojébe, hagyományaiba és fejlodésébe, és elore tekintünk az új kihívások felé. Nincs olyan, hogy egyiptomi, nincs olyan, hogy tanuló és tanuló társadalom, szerves organizmus, tanulók társadalma, oktatók és hallgatók társadalma, sőt egyiptomi alkotó összes munkatársak társadalma sem. A tudomány és az egyetemi élet ezen dimenziói elkerülhetetlenül arra késztetnek bennünket, hogy kommunikáljunk a minket körülvevo és általunk is létrehozott kulturális kontextussal. Személyes és közösségi fejlodésünk az ido múlásával összefüggésben, a kommunikáció két tengelyén, a diakronikus és a szinkronikus tengelyen zajlik.

Azt a nyelvet használjuk, amelybe beleszülettünk

Nincs jelen múlt nélkül, nincs tudás eloismeret nélkül, nincs tudás elozetes tudás nélkül, nincs egyetemi diploma korábbi középiskolai végzettség nélkül, nincs tudás és kultúra az elottünk járó generációk által elért tudásszint nélkül, ezt nyelvhasználóként látjuk és tapasztaljuk meg naponta a legjobban.

Egy olyan nyelvet használunk, amelyet nem mi teremtettünk, hanem gyermekként beleszülettünk, az anyaméhben fejlesztettünk, használóként és idonként alkotóként léptünk be a nyelvbe. Nem is vagyunk tudatában annak, hogy életünk éppen a nyelvben milyen erosen kötodik a múlthoz, a diakrón kommunikációhoz, vagyis a hagyományhoz.

Nem lehet fejlodni és muvelodni anélkül, hogy ne kommunikálnánk itt és most, az elért tudásállapotban és a jelenben történtekrol. Inkább azonban tudatában vagyunk a jelennek és benne a kommunikáció szinkronikus dimenziójának. Az itt és most érdekel bennünket, és ez a jövo miatt aggódunk. Tudatában vagyunk mindannak, ami körülöttünk történik, és követjük a tudás és az emberi kultúra jelenlegi állását közel és távol.

A tudományban és az akadémiai életben követjük a legújabb kutatásokat és ismereteket, mindazt, amit éppen most kutatnak és amirol éppen eloadnak. Beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a kezdeteknél tartunk. Az egész emberi kultúra és civilizáció mindkét dimenzióban fejlodik. Pontosabban, a hagyomány és a kortársiasság e két dimenziójának bizonyos egységében vagy szintézisében, itt és most, az egyénben és az emberi közösségben.

Az oktatás segít kitartani

Az egyetemi oktatás eszközt ad ahhoz, hogy kitartsunk a jelen és a jövo problémáival szemben, ahogyan azt az elottünk járó egyetemi generációk is tették olyan helyzetekben, amikor úgy tunt, nincs fény az alagút végén.

Az elottünk járó generációknak és nekünk is rendelkezésünkre állt az emberi ész és tudás, a kreativitás és a bátorság. Az egyetem segített nekik ezeket csiszolni. A jelenlegi ciklus első évében nem kétséges, hogy a tanulásnak a következő évben nem lesz helye. Ahogy a világ a tovább fejlodik, úgy a mi területünkön is tovább fejlodik az emberi tudás. Ha nem akarunk fosszíliává vagy múzeumumi kiállítási tárggyá válni, egész életünkben tanulnunk és fejlesztenünk kell kreativitásunkat. Az egyetem küldetése nem az, hogy kiszolgáló személyzetet készítsen fel az ipar gyártósoraira vagy társadalmi eljárásokra, hanem olyan fejlett, önálló és kreatív gondolkodásra képes személyiséget, aki tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva sem fog elveszni a világban.

A korábbi generációk is olyan kérdésekkel szembesültek, amelyekrol a diploma megszerzésekor álmodni sem mertek, és ok voltak olyan fejlett személyiségek, hogy képesek voltak válaszokat és megoldásokat találni rájuk. Attól tartok, hogy Önök az egyetlenek, akik nem.

Krapka atyához hasonlóan mi sem fogunk sóhajtozni az ido múlása miatt, hanem használni fogjuk szellemi és alkotó képességeinket, tele reménnyel, hogy ez a világ jobb lehet. Biztos vagyok benne, hogy a tanulmányaink révén, biztos vagyok benne, hogy az egyetlen, aki ezt teszi. Keresztényként Pál apostol szent szava is bátorít bennünket: "Jézus Krisztus a mi reménységünk" (vö. 1Tim 1,1), mert O a világ világossága, aki legyoz minden sötétséget, és bátorságot ad nekünk, hogy a jövonek éljünk."