Newman és a római iskola: teológiai párbeszéd Oxford és Róma között

Az angol bíborosnak az úgynevezett római teológiai iskolához és különösen a jezsuita Giovanni Perronéhoz való viszonyáról tartott előadást Lubomír Urbancok szlovák teológus.

Az angol bíborosnak az úgynevezett római teológiai iskolához és különösen a jezsuita Giovanni Perronéhoz való viszonyáról tartott előadást Lubomír Urbancok atya, aki a Pápai Aquinói Szent Tamás Egyetem (Angelicum) doktorandusza, ahol XIV, Előadásában új perspektívákat mutatott be Newman tanfejlődés-elméletének 19. századi római recepciójáról, és rámutatott a modern katolikus hagyományteológia kialakulásának szíriai kontextusára.

A tanfejlődés mint az egyház megértésének kulcsa

Amint az előadó hangsúlyozta, Newman tanításait a tanfejlődésről nem lehet pusztán a múltra való történelmi reflexióként értelmezni. Fontos eszköz az egyház identitásának megértéséhez a történelemben. Segít különbséget tenni a Kinyilatkoztatás változatlan magja és a különböző történelmi korszakokban való kifejezési módok között. A hit minden hiteles megfogalmazásának a hit letéteményesének integritásában kell gyökereznie, a hagyomány nem a múlt statikus ismétlése, hanem a történelemben jelen lévő élő valóság."

Megértették Rómában Newmant?

Hosszú ideig az volt az uralkodó nézet, hogy Rómában bizalmatlansággal fogadták Newman elméletét a tanítás fejlődéséről. Ezt a képet elsősorban Owen Chadwick történész alkotta meg, és később más írók, köztük Walter Kasper is átvették. Lubomír Urbancok azonban rámutatott, hogy az újabb kutatások jelentősen korrigálták ezt a nézetet. A levéltári források azt mutatják, hogy Newman nem elutasítással találkozott, hanem olyan környezetbe került, amely már ismerte és fejlesztette a hasonló teológiai kategóriákat."

Perrone mint a Római Iskola kulcsfigurája

A jezsuita Giovanni Perrone, a Collegio Romano professzora és korának egyik legbefolyásosabb teológusa fontos szerepet játszott ebben a folyamatban. Monumentális műve, a Praelectiones Theologicae a teológia alapvető tankönyvévé vált hallgatók nemzedékei számára. Perrone tanácsadója volt XVI. Gergely és IX. Pius pápáknak, tanítványai között pedig ott volt a későbbi XIII. Leó pápa is. Mint az előadó felidézte, pedagógiai befolyását jól ismert kijelentése foglalja össze: "Nem vagyunk püspökök, de püspököket nevelünk."

A Római Iskola és az I. Vatikáni Zsinat

A Római Iskola jelentős szerepet játszott az I. Vatikáni Zsinat előtti teológiai környezet alakításában. Képviselői részt vettek a Dei Filius és a Pastor aeternus konstitúciók megfogalmazásában, amelyek mind a hit és az ész viszonyát, mind a pápai tévedhetetlenség tanát meghatározták. Johann Baptist Franzelin, Clemens Schrader, Carlo Passaglia különösen hozzájárult ehhez a munkához. Munkájukból kiderül, hogy a 19. századi római teológia nem egy zárt skolasztikus hagyomány, hanem a patrisztikus megújulás élő központja volt."

Newman találkozása Perronéval

Az előadó különös figyelmet szentelt Newman és Perrone 1847-es találkozásának. A Newman-Perrone-papír néven ismert dokumentum, amelyet Newman Perrone elé terjesztett megfontolásra, azt mutatja, hogy tisztában volt a római teológus tekintélyével, és teológiai megerősítést kért tőle. Ugyanakkor levéltári forrásokból kiderül, hogy Perrone már találkozásuk előtt is foglalkozott a tanbeli fejlődés kategóriájával, különösen a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának teológiájával kapcsolatban.

Nicholas Wiseman mint híd Oxford és Róma között

Nicholas Wiseman bíboros fontos szerepet játszott Newman szellemi útjában, közvetítve a kapcsolatot az angol teológiai közeg és a kontinentális katolikus teológia között. Az 1839-ben megjelent, Szent Ágostonról és a donatistákról szóló cikke segített Newmannek megérteni, hogy az egyház igazi katolicitása elválaszthatatlan az egyetemes egyházzal való közösségtől. Ez volt az a pillanat, amelyet Newman később meghatározónak nevezett jövőbeli iránya szempontjából."

A teológiai hagyományok párbeszéde

Mint Lubomir Urbancok előadása végén rámutatott, Newman Rómában nem ellenállásra talált tanfejlődési elméletével szemben, hanem olyan környezetre, amely szilárd dogmatikai keretet biztosított számára további gondolkodásához. Teológiai útja tehát a következő párbeszédben alakult ki: az oxfordi teológiai hungarikum, a német történeti teológia és a római dogmatikai hagyomány között. Ez a különböző szellemi áramlatok találkozása az, ami ma segít jobban megérteni, hogy az Egyház miért tekinti Szent John Henry Newmant korunk hitoktatójának.